Csak egy ajtó..

Hosszú idő után találkoztunk újra. Leültünk kávézni, tudtam, hogy mesélni akar, de nem biztos benne, hogy megérteném, láttam, hogy fél. Nem akartam hazudni, hisz lehet, tényleg nem fogom megérteni, így csak türelmesen vártam. Belekortyolt a kávéba, mély levegőt vett és belevágott..

Az elején…

Tudod, amikor fiatal lányok voltunk, no és naívak (nevetett) még minden olyan impulzív volt.  Tudtam lelkesedni, őrülten szeretni és éreztem a görcsöt a gyomromban, amikor „AZT” a fiút megláttam. Repesett a szívem és elsöprő érzések kerítettek hatalmukba. 

Aztán telt az idő, rengeteg csalódás, fájdalom ért, s közben felnőttem, bölcsebb lettem, realista. A felnőtt szerelmek is tudtak elsöprőek lenni, de már másképp. Már volt elvárás, jövőbe tekintés, valahogy más lett. S jött a házasság, majd a gyerek. Igazad van, hogy túl korai volt, már belátom, de a kicsi miatt nem bánom egy percet sem!  Viszont a sok veszekedés, vita, a nehéz mindennapok és anyagi problémák, a nem alvás, hogy egy perc sincs kettőnkre, minden jó részét felőrölte. S Ő nem is akart nagy dolgokat tenni érte, nem segített. Gyorsan távolodtunk. Nem volt részéről ölelés, gyengéd érintés, csak az éppen kutya futtában lévő sex. Csak akkor ért hozzám, ha akart valamit, eltűnt a romantika és észre sem vettem. Bezártam ezt az ajtót, nem hiányoltam, nem foglalkoztam vele. Csak a munka, gyerek és a mindennapok feladatai. Nem volt kedvem a sexhez egy idő után, úgy éreztem kötelező feladat, mint például felmosni. Sokszor említettem, mondtam, vitáztam, de a válasz helyett a követelés részét hajtogatta, hogy én „nem adom meg neki, ami jár”, de hogy én mit hiányolok, azt akármilyen formában próbáltam tudtára hozni, mintha idegen nyelven mondtam volna… Bezárta az ajtót a szívem és a lelkem és eldobta a kulcsot úgy, hogy nem szóltak róla Nekem!

Ami viszont még ennél is rosszabb, hogy elkezdtem szinte semmit sem érezni. Pillanatnyi düh, harag, persze, de nem éreztem igazán. Mint egy katatón állapot, ahol mész, csinálod a napi rutint mint egy robot, de üres vagy belül.

Az ajtó létezik..

 Sokat panaszkodtam, neked is, s mai napig is nyaggatlak a síralmaimmal. (keserédesen nevetett.) Megterhelő dolgozni, gyereket nevelni, háztartást vezetni és mindent észben tartani…

Aztán egyszer csak beszélgettem „H”-val, rég beszéltünk, de újra felbukkant. Mint pár évente szokás szerint, egy pár nap erejéig, olyan „mi van veled„ alapon. Vele mindig lehetett beszélni, s olyan érzékiséget sugárzott mindig is magából! Nem csak okos, sármos és érzéki férfi. Ettől függetlenül, hosszú-hosszú évek óta nem volt közünk egymáshoz. De a mostani találkozáskor történt valami, valami más: Óriási robajjal, egy szempillantás alatt megjelent az az ajtó és minden évekig elnyomot érzés rám zúdult. Csodás és szörnyű volt egyszerre. Fel sem fogtam mi ez. A gyomrom görcsbe, a szívem zakatol. Először azt hittem, hogy megőrültem és éppen az „odavagyok egy hírességért tini korom élem újra”.  Napokig s még most is egy kicsit, napi 24 órában ezen filozofálok, miközben ez a feszítő érzés a mellkasomban, gyomromban nem szűnik. Úgy szeretném valakinek megmutatni, de fogalmam sincs, hogy egyáltalán a felét értené -e, hogy Te érted-e, miről is beszélek…

Mi lesz most?

 Hosszú lenne minden részletet elmondani és nincs annyi időnk. A lényeg, hogy először azt hittem, testiségre vágyom, hogy ezt hozta ki „sármos H” belőlem, de tudod, arra jutottam, hogy nem erről van szó!

Ennél sokkal többről!

„H” egy impulzus (ami most épp egy személy, de lehetne egy esemény is) aki / ami megtalálta azt az ajtót és kirobbantotta a zárat amivel, minden elnyomott hiányérzet, vágyak, érintés utáni epekedés, romantikus pillanatok mintaképe, emlékképek (mint például egy elemésztő csók érzése a nyakadra, ami átvarázsol egy másik világba, egy simogatás, ölelés) hirtelen újra léteznek! Rájössz, hogy ezek az érzések még mindig itt vannak benned, hogy ezekről megfeledkeztél, de ez létezett és éreztél már ilyet! S újra nőies a tested pár napig a tükörben, újra a NŐ nézz rád vissza, nem csak anyának, feleségnek érzed magad, újra van igényed arra, hogy érez!!

De! S itt jön a nagybetűs. Ez sokkal rosszabb, mintha egy férfira vágynál, mert itt nem erről van szó! Itt érzésekre vágysz, érzelmekre és ezek hiányérzete adja a gyomorgörcsöt, ezen érzések emlékképe, hogy milyen jó is volt régen ezeket megtapasztalni. Félelmetes, mert, hogy zárom most ezt az ajtót vissza? Egyáltalán lehet? Ha pedig nem lehet, akkor miként viseljem ezt el? Tudom, nem fogom ezt megkapni, mert évekig nem kaptam. S mástól pedig.. Ha egyáltalán lenne bárki is, lehet egyszer csak bennem, egyszer csak a másikba generálódna, nem egyszerre, egymás iránt. Nem akarok már keresni, kutatni, nekem a gyermekem kell szem előtt tartani.

Nem, nem felejtem el hogy anya vagyok, aki bár lehet veszekszik, de próbálja a gyereke számára a lehető legbiztonságosabb családod megadni. Önmagát háttérbe szorítva. Nem minta családot, tartok fent, de sokkal biztonságosabbat és szeretőbbet szeretnék, mint nekem volt.. Nem is akarnék semmilyen helyzetben sem „pót apukákat” neki! S érdekes, de tudod, szeretem is a férjem, ragaszkodom hozzá és akármilyen is, mindig találtam magamban előbb utóbb felmentést számára a viselkedései miatt. Csak azt hiszem, az az érzés elmúlt, amit úgy hívnak szerelem, mert jelenleg csak megbántás, fájdalom és a sérelmek sokkal erősebbek, amiket okozott. S nem akarom elvenni se az apát a gyerektől, sem a gyermeket az apjától. De kinyílt egy ajtó, s ez fáj. Fáj, mert a ragaszkodás és napi rutin mellett úgy úszik el az életem, hogy nem éltem meg…

Vajon ez az élet? Ez a valóság?

Persze, könnyű mondani, lépj tovább! De valóban ez a megoldás, a helyes út? S legyünk őszinték, ennyire könnyen lenne kivitelezhető? Nem így érzem! De az ajtó nyitva.. Majd csak lesz valahogy…